Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsúzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. A reménytelen szerelem szépségverse, amely a népi énekek közvetlen hangján, de a természet hangszereitől kísérve dalolja el a költő vágyakozását a szerelemben elérhetetlen Annáért. Milyen volt szőkesége, szeme kékje, hangja selyme - mind a három versszak kezdő sora társul a fölidézett évszakhoz. A szőkeség a nyárhoz, a kékség az őszhöz, a selymesség a tavaszhoz. Megfigyelhetjük, hogy a tél említésre sem kerül. Talán a tavaszodván szó utal egy kicsit a télre. A tél túlzottan elhidegítené a vers meleg lágy melankolikus hangulatát, amely ilyen széppé, közvetlenné teszi. Ez a vers nem az ellentétekre épül, amit annyi költő alkalmaz a vers erejének növelésére, hanem az azonosságra.
Mélyen hitt a szépségben és a művészetekben. Nagy elődök alakjai gyakran jelennek meg verseiben, jelképes alakok számára. Vidéki élethelyszínek: Juhász Gyula lírájában is egyéni színt jelentenek szimbolikus tájversei. A költő a maga érzésvilágát rávetíti a tájra, a tájat humanizálja. Verseiben erős hangulati töltéssel egybeforr az egyén és szülőföldje. Érzékeny idegrendszer, depresszió: Az elszigetelődött költő magánya és viszonzatlan szerelme miatt hajlamos volt a depresszióra, gyenge idegrendszere volt. Élete során többször is megpróbált öngyilkosságot elkövetni, amelyek közül az utolsó esetben már nem tudták megmenteni, gyógyszer-túladagolásban halt meg. A magánélet boldogtalansága: Juhász Gyula költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. Egész életében fájó pont volt benne Anna iránti viszonzatlan szerelme. Szerelmének valójában nem volt élményi alapja, a költő egyre távolodó emlékeiben finomult Anna alakja halhatatlan múzsává. Versértelmezések: Tiszai csönd: A vers vezérmotívuma a tiszai hajók képe, a páratlan szakaszokban nyíltan megjelennek.
Juhász Gyula egy beteljesületlen, plátói szerelemről írt, amit Sárvári Anna nevű, nagyváradi színésznő iránt érzett. A verset egy új stílusirányzat, az impresszionizmus határozza meg, amely 1870 és 1920 közötti időszakban élte virágkorát. Ez az irányzat az irodalomban az egyéni érzelmek, a látvány, és a hangulatok érzéklete, festői visszaadására törekedett. Az impresszionizmus legfontosabb költői képe a szinesztézia, emellett fontos szerephez jut a festőiség, zeneiség. A "Milyen volt szőkesége…" három évszakot elevenít fel, a telet viszont kihagyta, és ezzel a nyárba lendíti át a verset, nem csap teljes pesszimizmusba. Ezekből a képekből áll össze Anna emléke (pl! ). Juhász Gyula az évszakokhoz kapcsolva emlékszik vissza Anna hajára, szemére, és a hangjára, A nyár az érzékelést, az ősz a látást, a tavasz a tapintást szimbolizálja. A költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át, csak halványuló emlékei közt kutat. A versben megtalálható a kérdező forma és a kérdésekre adott felelet, valamint a "nő elemzése".
Igazi békés, megnyugtató csöndről akkor beszélünk, ha apró zajok vesznek körül minket. Például egy réten fúj a szél, énekelnek a madarak, zümmögnek a bogarak. Ilyenkor tudjuk, hogy biztonságban vagyunk, hiszen ha veszély közeledne, a természet elhallgat. A versben leírt csönd is ilyen: tele van apró neszekkel ( harmonikaszó, tücsökciripelés, vízcsobogás). A vers stílusa: A vers impresszionista stílusú. A Tiszai csönd olyan, mint egy festmény. Igazából nem történik benne semmi, a látvány és a hangulat a fontos. Alig van benne ige, azok sem mozgalmasak ( fon, nem mozdulnak, szól, felel, ballag). A z igék aránya 16% a versben, a névszóké 55%. A színek közül a mélyebb tónusok szerepelnek. A legjellemzőbb a barna, a fekete, amelyből élesen válik el az ezüst és a sárgás-vörös ( barna pók, ezüstösek, tüzeket raknak). Az impresszionisták által kedvelt témákat jelenít meg: a vizet és az estét, illetve a kettő találkozásával a vízparti estét. A zeneiséget a rímen és ritmuson kívül az alliterációk képviselik.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már, U - - - U - U - U - - De azt tudom, hogy szőkék a mezők, U - U - - - - U U - Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár U - U - - - U - U - - S e szőkeségben újra érzem őt. U - U - U - U - U - Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, U - - U U - U - U - - De ha kinyílnak ősszel az egek, U U U - U - U U U U A szeptemberi bágyadt búcsuzónál U - - U U - - - U - - Szeme színére visszarévedek. U U - - U - U - U U Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, U - - - U - U - U - - De tavaszodván, ha sóhajt a rét, U U U - - U - - U - Úgy érzem, Anna meleg szava szól át - - U - U U - U U - - Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. - U - - - - U - U - A B A B 11 10 11 10 ^ Keresztrím A B A B 11 10 11 10 ^ Keresztrím A B A B 11 10 11 10 ^ Keresztrím Alliteráció Alliteráció
Az ifjuk a bor mámorába kerülnek, megvert, megfélemlített asszonyokat látunk. Ellentét a paraszti élet mindennapjaival a téli időszak. Sötétség, munka, semmittevés. "Az ember medve, alszik és morog" Az állat és az ember alig különbözik. A vágyak az emberi ösztönök kielégülése. Szerelmes versek Milyen volt (1912): A lírai alany a költő, aki Annáról beszél, visszaemlékezik rá. Megtudjuk a versből, hogy Anna szőke, kék szemű nő volt, pozitívan motivált szavakkal, gyönyörű hasonlatokkal jellemzi. Időszembesítés van a versben, hiszen a vers a múltról szól, de mégis a jelen érzése is a szerelem. Három évszak jelenik meg, azokkal Anna tulajdonságait, jellemző vonásait mutatja be. Tavasz, nyár ősz, telet kihagyja. A nyári kalásszal dús mezőkben is Annát látja, szemeit az őszi "bágyadt" kék éghez hasonlítja és a tavaszi rét sóhajtásában is "hangja selymét" idézi fel a költőben. Anaforás szerkesztésű. "Milyen volt"-al indít, és azt követi a "nem tudom már", ami a visszaemlékezést fejezi ki. De az egész vers ellentmond ennek, hiszen minden versszakban egyre többet árul el róla.
A költemény Szakolcán keletkezett, távol Nagyváradtól, távol Annától. Az elégikus dal szövegéből nyilvánvaló, hogy télen írta Juhász Gyula, hiszen a tél hiányzik a felvillantott évszakokból. Az emlékképek a nyár, az ősz, a tavasz színeivel, hangjaival idézik fel Annát. Az egész verset a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A rövid, 12 soros lírai sóhaj mindhárom versszaka azonos felépítésű. Az első sorok keserű bánattal vallanak a régi emlékek elfakulásáról. Háromszor hangzik el a "Milyen volt... " tétova kérdése és a kudarc beismerése: "nem tudom már". A "de" kötőszó azonban egy másik szólamban perel a tagadással: az évszakok impressziói felidéződnek a lélekben, s minden természeti kép Anna szépségét sugározza. A búzamezőkkel sárguló nyár a szőkeségét, a szeptemberi ég szemének kékjét láttatja újra, s a tavaszi rét sóhaja hangja selymét susogja. A hasonlat, a szinesztéziák sejtelmes hangulatot ébresztenek. A szerelem emléke és a hazai táj szeretete összekapcsolódik ebben az elégikus költeményben, s a két motívum együttes hatását fölerősíti a rímszerkezet (a b a b) is.
Juhász Gyula: Milyen volt... verselemzés Az Anna-szerelem: Juhász Gyula Nagyváradon ismerkedett meg Sárvári Anna színésznővel. Anna nem viszonozta a költő szerelmét, a hozzá írott verseket pedig kigúnyolta. A kiábrándulás után már nem Annához írja a verseket, hanem a Annáról, a szerelemről, de mindezt csak múlt időben. Körülbelül 70 vers tartozik az Anna-ciklusba. A lány alakja egyre inkább a viszonzatlan szerelem szimbólumává formálódik a versekben: ő lesz az ideális nő. A vers keletkezése: A vers 1912 telén keletkezett, távol Annától, távol Nagyváradtól. A költő ekkor Szakolcán él. Ott kapott tanári állást. A vers műfaja: A vers elégia. Az elégiára jellemző a csendes visszaemlékezés, a visszaemlékezés során felébredő érzelmek bemutatása. A visszaemlékezés egyszerre fájó és felemelő érzés a költő számára. Fájó, hiszen nem emlékezik pontosan Anna külsejére (haj, szem, hang), mégis felemelő érzés, hiszen bármerre néz, mindenhol Annát látja. Annát idézi a búzamező, az őszi ég, a tavaszi szél.
4. A stílus eszközei: Impresszionista módra színes és derűs minden a versben. Uralkodnak a névszók. A kevés ige sem aktív cselekvést, hanem inkább állapotot, a merengés hangulatát fejezi ki: "érzem" – "visszarévedek" – "sóhajt". "… szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, "… ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsúzónál Szeme színére visszarévedek. " "... tavaszodván, ha sóhajt a rét, Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. " Az emlékezés lágy, lebegő hangulatát a szinesztéziák és az alliteráció is segítenek megteremteni: "hangja selyme", "Anna meleg szava" – "bágyadt búcsúzónál". 5. Versforma: A vers ritmusa is ábrándozó, dallamos. A jambikus lejtésű sorokat keresztrímek zárják. ˘ ˉ│ ˉ ˉ │˘ ˉ │˘ ˉ │ ˘ ˉ │ ˉ Milyen volt szőkesége, nem tudom már, a De azt tudom, hogy szőkék a mezők, b Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, a S e szőkeségben újra érzem őt. b III. BEFEJEZÉS Az évszakok szépségébe beleolvadt Anna kedves alakja. Ha tavasz jön, ha nyár jön, ha ősz jön – őt is visszahozza valami oldott, békés, szelíd öröm.